Stremeny Géza: Színház

A halál markában...

HOFI

2004. december 28-án avatták fel a „pesti Broadway”"-n, a Mikroszkóp Színpad előtt Stremeny Géza szobrászművész 2 méter 25 centiméter magas, „Színház” című bronzszobrát, melyet a köznyelv csak Hofi-szobornak nevez.
A kétalakos szoborkompozíció a színházat, a játékot hivatott megjeleníteni, valójában egy fordított hamleti kép, ahol a halálfejes alak tartja a kezében a művész fejét.

(1936. júl. 2. - 2002. ápr. 10.) színész, humorista, előadóművész. 1955-60 között a kőbányai téglagyár színjátszó csoportja, 1960-63-ig a debreceni Csokonai Színház tagja. 1963-tól már önállóan, parodistaként lépett fel, mind több helyre hívták. 1969-82 között a Mikroszkóp Színpad, 1983-tól a Madách Színház tagja. 1970 óta a legnépszerűbb, legkeresettebb magyar humorista, egyedülálló jelenség, intézmény. Szakmájának vitathatatlanul és általánosan elismerten királya. Egyetlen szakmai besorolás sem érvényes művészetére. Foglalkozása egyszerűen: Hofi.
Szövegeit senki más nem mondhatná el. Tulajdon képére és hasonlatosságára csiszolta a napi aktualitások ihlette poénjait. Estéről estére képes volt másfél órán át egymaga a tombolásig izzítani mindig zsúfolt nézőterének hangulatát. A színpadról "bratyizott" a publikummal, mindenkit gátlástalanul letegezett, egyaránt haverja volt az akadémikus és a segédmunkás. A mindenkori hatalmi elit gőgjét, a pöffeszkedő ostobaságot gyilkos hevülettel, megsemmisítő fölénnyel röhögtette ki. A kérlelhetetlen lelkiismeretességgel előkészített rögtönzései példás műgonddal, ritmusérzékkel, precízen adagolt pszichológiai előkészítéssel születtek. 1971-től hat aranylemeze jelent meg. A Rádiókabaré szilvesztereinek állandó sztárja volt.

„Ideális helyen áll a kompozíció. Közelben az Operaház, az Új Színház, a Budapesti Kamaraszínház a Tivoliban, a Radnóti Színház, a Budapesti Operettszínház, a Moulin Rouge, a Thália Színház s szemben a Mikroszkóp Színpad bejárata, amelyre a színész-szimbólumokból komponált, köpenyes, halálfejű alkotás kinyújtott karja mutat, tenyerén tartva Hofi Géza fejének mását. Arra a bejáratra mutat, ahol a művész közlekedett több mint ezer alkalommal, előadásra menet és előadásról jövet. És itt ment be a közönség is. Aki Hofit ismerte, tudta, az egy-egy cím alatt futó produkciót negyedévenként újra és újra meg kell nézni, mert bár a színpadi környezet nem változik, a dalok is állandóak, a mondanivaló naprakészen cserélődik. Ahogy a politika, a társadalom állapota, a körülvevő világ eseményei változtak, úgy cserélődött minden Hofi-előadásban az aktualitás.
Azért is itt, ebben a színházi környezetben kell állnia a Színház című figurának és vele Hofi arcmásának, mert ő maga volt a színház. Nem volt folytatója semmilyen hagyománynak, s attól tartok, nem lesz utódja sem. Ne lepődjenek meg a meghatározáson: Hofi Géza igazi nagy drámai színész volt. Minden igazán nagy színész egyben bohóc, komikus és tragikus hős is. Ő képes volt arra, hogy a maga sajátos tehetségével nevettetve, sőt, röhögtetve a közönséget, a legtragikusabb eseményeket, a legkártékonyabb intézkedéseket, a legnagyobb ostobaságokat, emberi és hivatali balfogásokat humorrá formálja.
Jelenség volt. Érzékenyen figyelte a világot, semmi sem kerülte el a figyelmét. S míg nap mint nap telt házzal ajándékozta meg a színházat, egy ország várta izgatottan, milyen lesz Hofi szilvesztere a képernyőn. Mert az mindig új volt, mindig naprakész, mindig tökéletesen kidolgozott. Előre pontosan kiszámított, rögtönzésnek ható poénjai mellett a késleltetett csattanók, sőt, a két-háromszorosan késleltetett hatások tömegével operált. Mindezt hihetetlen könnyedén tette, a hatalmas test szinte lebegett, világszínvonalon énekelt és balett-táncost megszégyenítően táncolt.
Miközben fenn állt a pódiumon, megmaradt annak, aki volt: egy közülünk való kőbányai ember, akit ugyanaz izgat, bánt, sért, zavar, mint bármelyikünket. És ezt tudta a maga varázslatos módján humorra, poénra, kritikára váltani napról napra, hétről hétre, évről évre.
Hofi ma is hat. Bár ő, mint ezt a szobor is ábrázolja, már a halál kezében van. Túllépett rajtunk, fizikailag megszűnt létezni, nem jön szembe az utcán, nem lép be a színpadra, de ha felvételei megjelennek a képernyőn, éneke megszólal a lemezen, ma is él és legyőzi a múlandóságot. Sőt. Minden szava időszerű. A világ alkalmazkodik hozzá, megőrzi őt örök aktuálisnak.
Az ünnepség előtt egy felvételét láthattuk-hallhattuk. „Lazítani” – mondja a dal, amelyet egy téren álló kőszobornak énekelt, de akár ennek a kompozíciónak is énekelhette volna. A rövid ünnepség végén pedig, a szobor leleplezése előtt elhangzott egy bánatosabb dal is – hiszen a Színház című szobor sem vidám, az emlékezést nem oldja fel a közénk személyesen már soha nem lépő Hofi humora –, az öreg vadászkutyáról szóló dal, amelyet utolsó tévés szilveszteri fellépésén énekelt: „az igazságból elveszett… az igazságból elveszett… az igazságból elveszett az »i«”.

(Horváth Ádám)

„Kedves barátaim! Tisztelt színházbarátok! Fontos helyen állunk, amelyet rövidesen a lepel alól előbukkanó szobor jelöl majd számunkra. A pesti Broadway-nek nevezi a szakma, az itt lebzselő bohémek és lassan a közönség is ezt a helyet. Miért nem a tengerentúli nagyváros híres utcáját nevezik broadwayi Pestnek? Ugyanis ami itt született, műfajt teremtett, a legtöbbször a maga egyedi és utánozhatatlan módján. Itt született a kabaré, a pesti kuplé, az operett és Kelet-Közép-Európa első zenés játéka, a magyar musical. A Nagymező utca és a környező utcák a magyar színházművészet múlt századi történetének korántsem néma tanúi. Hol is állíthattunk volna emléket a színészeknek, a számtalan színházcsinálónak, színházi embernek, írónak, rendezőnek, zeneszerzőnek, a kabarétréfák poéngyárosainak, a statisztáknak, öltöztetőknek és jegyszedőknek, a kóristáknak és a primadonnáknak, a tragédiák hőseinek és a táncoskomikusoknak, a bohócnak, ha nem itt? Itt, ahol békésen élt egymás mellett a színház, a revü, a cirkusz és a kabaré.
Budapest, túlzás nélkül állítható, a színházak városa. Évente hárommillióan sietnek esténként errefelé, kezükben lobogtatva a színházjegyet, és tülekednek a szünetben a büfé, a végén pedig a ruhatár előtt. Sokak szerint még sincs hálásabb és értőbb közönség, mint a pesti, amelyik fél szavakból, a cinkos összekacsintásokból máris beavatottnak, a játék részesének tekinti magát. S bár évről évre újabb házak falán jelöli tábla jeles színművészek egykori otthonát, nincs egy hely, ami előtt mint a színház „szentháromság” szobránál tiszteleghetünk. Talán nincs is nehezebb, mint lerajzolni a szelet vagy megmintázni az „ismeretlen színész” szobrát, pedig a komédiás igazi arcát csak kevesen ismerik. A színészmesterség lényege az állandó átváltozás. A színház lényege a múló pillanat varázsa.
Ezt a szobrot, Stremeny Géza alkotását, a Színház szobraként avatjuk fel, de a pesti emberek holnaptól már Hofi-szoborként fogják emlegetni. S nem azért, mert e furcsa fordított tükörben ő néz szembe Yorickkal. Hofi az a színész volt, akinek alakváltozásai sohasem fedték el a közülünk való kisembert, aki helyettünk mondja ki az igazat. Zabolátlan volt és szabad szájú, de sohasem volt indulatos és gyűlölködő. Ez a szerep nem állt jól neki.
A butaság, a képmutatás, a pöffeszkedés, a nagyképűség és a hazugság ellen a derűvel, a harsány nevetéssel, helyenként gyilkos humorával harcolt. S most e szoborban felfedezhetjük, hogy képes vigyorogva nézni a halál szemébe. A komédiának és a tragédiának ez a bonyolult egymásba fonódása és ma már visszafordíthatatlan áttűnése volt Hofi legnagyobb titka. A színész, ha előadás előtt elhalad erre, aznap másként fog játszani.
Mi sem tehetünk mást, mint körbejárjuk, megcsodáljuk, felidézzük poénjait, eldúdoljuk valamelyik dalát, azután sietve bemegyünk valamelyik színházba, sírunk, nevetünk, és megpróbálunk lazítani.”

(Schiffer János)

„Ritkán avatunk színész- és színházszobrot. Én e ritka alkalomból az ügy jelentőségére és színháztörténeti méltatására nem térek ki, hiszen ez a két szoboravató dolga, de mindkét szempontból igen jelentős eseménynek lehetünk tanúi.
Én a szobor nevét szeretném mindössze méltatni, a szobor neve Színház, ennél jobb név ebben az esetben nem létezik, hiszen Hofi Géza valóban önmaga volt a színház. Önmaga jelenti ma is a műfajt, amiről gyakran hallani, hogy haldoklik. Itt szeretném elmondani, hogy ez a műfaj soha nem hal meg, mert amíg az emberek fájdalmukat, bajaikat és gondjaikat humorral oldják fel, ez a műfaj örökké élni fog. Mindössze az kell hozzá, hogy olyan ember képviselje, mint amilyennek most a szobrát avatjuk.
A műfaj és Hofi Géza él, a pénztárnál még ma is jegyet kérnek rá, és én azt válaszolom, hogy igen, lehet rá jegyet kapni, velünk él, a szilveszteri tévéműsorban ma is ő lesz a sztár.”

(Sas József)

Vándor, ki erre jársz - állj meg egy percre és emlékezz a kiváló művészre.