BORONAFAL
A korábbi évszázadokban a faépítészet jóval jelentősebb volt a magyar nyelvterületen, mint azt a jelenkori kutatások alapján korábban gondolni lehetett.
A faházakhoz, a boronaházakhoz főleg tölgyfát használtak, néha gyertyánt és bükköt is, az utóbbi kettő azonban gyorsabban korhadt. A legtöbb vidéken ezt a fát a község erdejéből szerezték be, vagy a földesúr erdejéből vásárolták. A 18. század második felétől a nagyobb méretű gerendákat a magas hegységekből tutajokkal úsztatták le a Dunán, Vágon, Tiszán, Dráván, Körösökön vagy a Berettyón (Cseri M. 1986: 205–215; Barna G. 1988). A faházakat általában közösségi összefogással maguk a parasztok építették, esetleg egy tanult ács irányításával. Az Őrségben a faanyagot is a munkát irányító ács válogatta az erdőn, a lábon álló fák közül.
A fából készült falnak két technikai változata terjedt el a magyar nyelvterületen: a boronafal és a zsilipelt fal.
A boronafal alapját vastag tölgyfagerendák alkotják, melyeket a sarkokon nagy kövekre vagy tuskókra fektetnek, s erre vízszintesen fekszenek aztán fel az egyenes gerendák, a boronák. A boronák általában faragatlan, hengeresen hagyott, lehántolt, esetleg kissé megbárdolt tölgy- vagy fenyőgerendák voltak. Összeerősítésükre több módszer is létezett. A legelterjedtebb eljárás az ún. keresztfejes boronafal, mely kétféle eljárással készült. Az egyszerűbb és régibb eljárás során a boronák végétől visszaszámított 15–20 cm távolságban a hosszirányra merőlegesen alul, ritkábban felül is félkör alakú vájatot, fészket faragtak, mely lehetővé tette, hogy rá keresztben másik boronát lehessen fektetni. Így váltakozva helyezték a fatörzseket egymásra merőlegesen. A ház sarkain, illetve a közfalaknál, ahol az egyik borona merőlegesen találkozik a másikkal, a gerendák túlnyúltak {112.} a fészkelés helyén. A túlnyúló részt gerezdnek is nevezték. A keresztfejes fészkelt gerendakötés fejlettebb változata a vályús kötés, melynél a bevágás nem félkör, hanem szögletes vonalú. A változat előnye, hogy a boronák jobban fekszenek egymáson, tartósabbak.
Az ábrán a vázszerkezetű és boronafalak típusai láthatók: 1. talpas vázszerkezet sövény kitöltéssel; 2. karóközös sárfal; 3. zsilipelt falszerkezet; 4. zsilipelt boronafal; 5. boronafal; 6. cölöpvázas sövényfal
A boronák összeerősítésének másik változata a csapolt vagy lapolt gerendakötés. Ez esetben a boronák már kissé megmunkáltak, bárdoltak, szögletesre faragottak, s az összeillesztés bonyolult csapolással történik. A boronavégek ez esetben is túlnyúlhatnak az összeerősítés helyén, ekkor keresztvéges lapolásról beszélünk. Ha a csapoláson túlnyúló részt lefűrészelték, ezt fecskefarkas lapolásnak hívták. Az emlékezet szerint ez az utóbbi az elterjedtebb.
Ismert eljárás volt az is, amikor a boronákat ún. zsilipelt technikával erősítették össze. Ennek lényege az, hogy a talpgerendákba a sarkoknál és a nyílászárók helyén függőleges oszlopokat állítottak, melyek egymással szemben álló lapjaiba vájatot, hornyot, rovást vágtak, s felülről lefelé ebbe csúsztatták be a boronákat. Ez az újabb technológia már átmenet a gerendavázas falszerkezetek irányába, komoly megmunkálást igényelt már a falazat előkészítésének időszakában is.
Az egymásra fektetett boronák nem zártak tökéletesen, s ezért a közöket mohával, agyaggal töltötték ki. Hogy a fal felületén a tapasztás megüljön, Göcsejben a boronákat baltával bevagdalták, megbarkucolták. Erdélyben apró kis faszögeket vertek a boronákba, melyeket bolhaszegnek vagy pocoknak is neveztek. Ugyancsak Erdélyből ismert, hogy a sima fa falfelületre ferdén vékony léceket szegeztek fel, szintén a sározás jobb megtapadása érdekében. A Kárpátokban sok helyen egyáltalán nem tapasztották be a boronafalat. Az ajtók helyét kihagyták a beépítés során a keret beállításával, a kisméretű ablakokat, melyet a legkülönbözőbb módon fedtek be (pl. tolitu ablak) később vágták ki a gerendákból (lásd bővebben: Pápai K. 1893: 12–14; Istvánffy Gy. 1911: 1–16; Ébner S. 1931b: 85–91; Bakó F. 1967; 165–169; B. Nagy M. 1971: 50–53; Bíró F. 1975: 49–53; Dám L. 1981b: 74–78; Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J. 1981: 46; Paládi Kovács A. 1982: 84–86; Dám L. 1992: 12–16).
A boronafal a Kárpát-medencében elsősorban a nagy fenyőerdők vidékén vált általánossá, de a lomboserdők övezetében, az Északi-középhegység, a Felső-Tisza-vidék, a dunántúli dombság vidékén is jelentős boronaépítészet alakult ki. A 18. század végi korlátozások után lakóház már nem nagyon épülhetett boronából, de a technika tovább élt a csűrök, hidasólak, pincék, istállók falazataiban. Még a századfordulón is tartotta magát a boronafal (keresztvéges, csapolt és zsilipelt változata egyaránt) a Nyugat-Dunántúlon (Zala, Vas, Somogy), a felföldi megyék területén, a Felső-Tisza és Máramaros vidékén. A leggyakoribb volt ez idő tájt Erdélyben (MNA 221. és 224. térkép).
A magyar boronaépítkezés történetéhez nagyon kevés konkrét adattal rendelkezünk. A borona szó szláv eredetű, s csak a 15. században fordul elő legkorábban gerenda jelentéssel nyelvemlékeinkben. Valószínű, hogy a magyarság már az ugor korban ismerte a boronafal technikáját. Erre utalnak a vándorlások idején érintett területeken végzett régészeti ásatások egyes leletei. Hazai területekről csak a Sümeg melletti Sarvaly 16. században elpusztult házainál kerültek elő boronafal-maradványok.
A weboldal működése és tartalma folyamatos fejlesztés alatt áll, köszönettel vesszük az észrevételeket a fejlesztési ötletek oldalon.
A turistautak.hu-ra feltöltött track-eket és a letölthető térképeket, azaz térképi adatbázist az ODbL licencnek megfelelően bárki használhatja.
Minden egyéb anyag előzetes írásbeli engedély nélkül csak magáncélra használható fel. jogi tudnivalók
